Textus: 1Mózes 4.

Műfaja, mint a kontextusban (Gen 1–11) szereplő történeteknek, úgy ennek is őstörténet.

Tartalmuk szerint az őstörténetek a világ és az emberiség keletkezésének kérdéseit taglalják. Ezek a történetek nem a mai történetírási szempontok szerint íródtak, így a mai értelemben vett „történeti hitelesség” nem kérhető rajtuk számon. Minden elbeszélésnek ugyanakkor megvan a történeti magva, amit el lehet helyezni a történelemben. Mivel sok(száz) éven át szájhagyomány útján maradtak fenn ezek a történetek, ezért azt is figyelembe kell venni, hogy az elbeszélők a saját koruknak és a saját tapasztalataiknak megfelelően öntötték azokat formába. Egy ilyen lehetséges kettős datálást mutat a következő tábla:

Formájuk szerint a bibliai őstörténetek is beleillenek az ókori népek hasonló elbeszéléseinek sorába. a bibliai őstörténetek műfaját nevezik mondának, mert szájhagyomány útján öröklődtek, mítosznak, mert transzcendens létmagyarázatot hordoznak, vagy őstörténetnek, mert a legősibb időből erednek. (A három elnevezés egyre szűkebb kategóriát jelöl.)

Őstörténetek minden népnél megtalálhatóak, amelyek tartalmi és formai rokonságban állnak egymással, vagyis az emberiség egyetemes őshagyományából erednek.

Az őstörténeteknek általában hármas funkciója volt: a világ leírása, megmagyarázása és megvédése. A világ „titkait” jellegzetes első példákon keresztül mutatják be – ezek az első példák idővel konkrét vonások nélküli szimbólumokká válhattak, melyek egy későbbi nemzedék történelmi helyzetében megfogalmazva maradtak ránk. Az őstörténetek ugyanakkor létmagyarázatot is kívántak adni a kor tudományos szintjén. Ezeknek a magyarázatoknak a mai értékelése változó. Világ-megvédő funkciója a mítosz recitálása vagy dramatizálása révén volt, azzal a céllal, hogy a fennálló világrend hatalmait megidézze és megerősítse, a rendet fenyegető hatalmakat pedig távol tartsa.

További formai felosztást tehetünk azzal, hogy vannak genealógiák (istenek, világrendek, teremtmények stb. leszármazási sorai), és őstörténeti elbeszélések. Ez utóbbiak jellegzetessége, hogy a világnak valamilyen ősállapotból a jelen állapotba való változását írják le az őstörténés elbeszélésével.

A bibliai őstörténet sajátossága, hogy következetesen monoteista, és az őstörténeteket összekapcsolja Izráel külön kijelentésével. A monoteizmus azt jelenti, hogy Isten a világot egymaga teremtette (nincs vetélytársa, segítőtársa vagy tanácsadója), és a teremtés után is megmaradt a világ Urának (határvonal választja el a teremtéstől). A történetek bibliai elhelyezése révén pedig az őstörténet gyakorlatilag Izráel történetének „keretszíne” lett, vagyis nem az időtlen valóság örök érvényű képe, hanem az Isten keze alatt változó világ „háttérfelvétele”. Izráel kiválasztása az egyetemes emberiség üdvösségét szolgálja. A kettő kapcsolatát más párhuzamok is erősítik: Izrael küldetése a népek között olyan, mint az ember küldetése a teremtmények között; vagy a föld meghódítása Kánaán birtokbavételével hoztató párhuzamba.

Forrás: Hamar István: Ember a teremtett világ élén, Szolnok, 2008, 6–16. old.

Kain és Ábel története is egy bűnbeesés-történet, és meglepő hasonlóságokat mutat az édenkerti történettel. Például a szerkezetük párhuzamba állítható a következőképpen:

Forrás: W. M. Clark: The Flood and the Structure of Pre-patriarchal History, ZAW 83 (1971), 184–211, a jelen (enyhén megváltoztatott) formában hozza Duane Garrett: Rethinking Genesis, Christian Focus Publications, 2000, 187–188.

Figyelemreméltó hasonlóság a két történet közt az is, hogy az átok mindkettőnél tartalmazza a föld terméketlenségét.

Kain és Ábel történetének központi témája az ember és a termőföld viszonya. Egyes magyarázók a héber ‘óbéd ’adámá (עֹבֵד אֲדָמָה, ’földművelő’) kifejezést az ‘bd (עבד) gyök ’szolgál’ értelmével próbálták magyarázni, így szerintük Kain bűne a földimádat volt. Ennek azonban ellentmond az, hogy „Kain (áldozati) ajándékot vitt az ÚRnak a föld terméséből.” A történet közvetlenül nem mond ítéletet sem a földművelő, sem az állattenyésztő tevékenységet illetően.

A magyarázók általában az áldozat milyenségében keresik az áldásnak ill. annak elmaradásának okát. Ennek nyelvészeti oka nincs: mindkettőt a héber minHá (מִנְחָה) szó fejezi ki, ez pedig igen általános, még egyszerű ’ajándék’ is lehet. Jelentésének fő mozzanata a tisztelet vagy függő viszony kifejezése. Miután az Édenen kívül az ember természetes viszonyulása Istenhez megszűnt, ezért ezeket az érzéseket úgy fejezte ki, hogy ajándékot adott neki abból, amit tőle kapott. Korábban egyszerűen letette valahol, később elégette (a „kövérjük” a szövegben azt mutatja, hogy a bibliaíró szeme előtt az utóbbi képe lebeghetett).

De miért különbözött a két áldozat isteni elbírálása? A magyarázati kísérletek értékelésére tömörsége és tartalmassága miatt hasznosnak látom idézni Hamar László tanulmányát.

Némelyek szerint azért, mert Kain áldozata hitványabb volt Ábelénál. Gunkel szerint azért, mert Izráel Istene csak a véresáldozatot kedveli. A kései zsidó teológia, a Zsid 11,4 és a legtöbb keresztyén írásmagyarázó szerint azért, mert az áldozatot vivő testvérek lelkülete volt egymástól ég és föld távolságban. Végül a református ortodoxia szerint azért, mert Ábel az Isten örök végzése szerint kiválasztott volt, Kain pedig nem. Ezek a magyarázatok túlmennek az 1Móz 4 szövegén, és olyan következtetésekbe bocsátkoznak, amelyek az őstörténet lényegétől idegenek (CW).

Hogy Ábel áldozata értékesebb volt, arra az áldozat részletezőbb leírásából szoktak következtetni. E részletességnek azonban sokkal valószínűbb oka az, hogy a minHá szót a későbbi időkben már nem használták állatáldozatok megjelölésére. A bibliaíró tehát szükségesnek tartotta kifejteni, hogy a minHá Ábel esetében az elsőszülött bárányok kövérjének odaáldozását jelentette. Kain és Ábel történetében az azonos szóhasználat éppen azt erősíti meg, hogy mindkét testvér azonos jellegű, zsengeáldozatot vitt az ÚRnak. – Gunkel föltevése figyelmen kívül hagyja a föld terméséből vitt áldozatok megbecsülését az Ószövetség számos helyén, és teljesen feledni látszik az 1Móz 4 östörténet-jellegét. – A két testvér lelkületéről az áldozásig semmit sem tudunk. Ábeléről azután sem. Kain lelkületében az áldozás után következett be a negatív fordulat. Isten éppen ezért nem feddi, hanem vigyázásra inti Kaint. – Végül a predesztinációs elmélet alkalmazása az őstörténetre azért nem találó, mert itt nem üdvösségről és kárhozatról van szó, hanem a két testvér mindennapi munkájáról és az ehhez szervesen kapcsolódó áldozatról.

Kain és Ábel történetét olvasva, voltaképpen nem kapunk magyarázatot a két testvér áldozatának különböző fogadtatására. Westermann szerint ez teljesen összhangban áll a bibliaíró szándé­kával: egy megfejthetetlen titkot akar érzékeltenti. Hogy e titok közelébe férkőzzünk, még egyszer utalni kívánok arra, hogy a két testvér áldozata elválaszthatatlanul kapcsolódott mindennapi munkájukhoz és megélhetésükhöz. Kain a föld terméséből élt, ezért abból vitt zsengeáldozatot az ÚRnak, hogy így biztosítsa a további áldást, vagyis a föld termékenységét. Ábel pásztorkodásból élt; természetes tehát, hogy a nyájból vitt zsengeáldozatot, és ettől várta a nyáj további szaporodását. Az, hogy az Úr rátekintett Ábelra és áldoza­tára, ebben az összefüggésben azt jelenti, hogy Ábel megkapta, amit várt. Kainnál viszont ez az áldás elmaradt: a földje rossz termést hozott (Tóth K.). A két testvér hivatásszerű munkája nem járt egyforma eredménnyel. És ebben van valami megmagyarázhatat­lan. Ezt a megmagyarázhatatlanságot érzékelteti a bibliai szerző azzal, hogy végső ok gyanánt az Isten szabad döntését nevezi meg (CW). Mintha azt mondaná: Fogadjuk el Isten kezéből, hogy a munka eredménye nincs mindig arányban az ember igyekezétével. Ám ebből semmiképpen nem következik, hogy a kevésbé ered­ményes munka fölösleges vagy éppen rossz indítékú volna. Isten azt mondja Kainnak, hogy nehéz munkája ellenére is emelt fővel járhat, ha becsületesen él (4,6–7). Kain azonban nem tudta feldolgozni hátrányos helyzetét, és ennek végzetes következménye lett a testvér­gyilkosság.

Hamar I.: Ember…, 31–33. old.
NB: CW = Claus Westermann: Genesis (BKAT, 1/1), Neukirchener Verlag, 1976; Tóth K. = Tóth Kálmán: Mózes öt könyvének magyarázata (Jubileumi Kommentár), Ref. Zsinati Iroda Sajtóosztálya, Budapest, 1968.

Különös jelentőséget tulajdonítanak a magyarázók annak, hogy a gyilkosság a mezőn történt. Ezzel Kain embervérrel itatta (öntözte) meg a földet. Egy ősi elképzelés szerint ezzel tette volna azt termékennyé, de a történetben szereplő átok hátterében is minden bizonnyal megvolt az a mágikus gondolat, hogy éppen a vérontás vezetett a föld terméketlenségéhez. A bibliai szöveg azonban megfosztja az átkot mágikus hátterétől, így az tulajdonképpen büntetéssé „szelídül”. Nem a föld áll bosszút a gyilkosságért, hanem Isten vonja felelősségre Kaint érte. A gyilkosságnak nem szenvedő alanya a föld, csak színhelye, később pedig Isten ítéletének eszköze. Kain azért kényszerül vándorlásra, mert a gyengén termő föld nem tudja eltartani.

Forrás: Hamar I.: Ember…, 30–34. old.

Áron

A paradicsomi elbeszélés illetve Kain és Ábel története elválaszthatatlan. A Paradicsom az embernek azt az ősállapotát ábrázolja, amikor még gyűjtögető (halász-vadász) életmódot folytatott, harmóniában a természettel. Ez az életmód valóban igen kellemes lehetett [pl. 30 éves várható életkor, vágtuk rá], de valóban, mivel ez – a kutatók mai véleménye szerint – napi 2–3 óra munkát igényelt csupán. Ezt az állapotot őrizte meg a paradicsomi elbeszélés a kollektív emlékezetben, szembeállítva a földműveléssel járó kínlódással.

Kain és Ábel történetében az állattenyésztés jelenti ezt az ősállapotot. Ez, mint a vadászat megfelelője, megőrzi az egyensúlyt (harmóniát) az ember és a természet között. Ezzel szemben a földművelés során az ember barázdáival felsérti a Földanya bőrét, kisajátítja a természet területét és mesterséges világot hoz létre. Ezért lehetett Istennek kedvesebb Ábel áldozata, hiszen ő még harmóniában állt a természettel.

A városok és a magaskultúrák is a földművelésnek köszönhetik létrejöttüket. Talán nem véletlen, hogy Kainról is azt tudjuk meg, hogy várost alapított, és utódai közt jelentek meg a művészetek és mesterségek szakemberei.

Források: Daniel Quinn, Colin Renfrew

Toma

A neander-völgyi ember kihalását (eltűnését) 25–30 ezer évvel ezelőttre datálják. Ekkor persze még nem volt állattenyésztés és földművelés. A homo sapiens azonban elsősorban növényi táplálékot fogyasztott, míg a neander-völgyi elsősorban húst [most a ’homo sapiens’ és ’homo neanderthalensis’ megkülönböztetést használjuk]. A neander-völgyi kihalásához hozzájárulhatott, hogy a Würm-glaciális alatt a tengerek felszínének átlaghőmérséklete 8 °C-ra csökkent, a tengerek homokosabbá váltak, és a folyók hozama is csökkent – mindez szárazsághoz vezetett. A neander-völgyiek nagyobb termetűek voltak, ami több táplálékot igényel – ez is hátrányukra válhatott a túlélésért vívott küzdelemben.

A neander-völgyi és a homo sapiens együttélésére és sorsára nem csak Kain és Ábel történetéből asszociálhatunk, hanem pl. Ézsau és Jákobéból is: szintén testvérpár, de Ézsau robosztusabb, vörös, szőrös, míg Jákob a ravaszabb, és ő nyeri el az áldást.

A paradicsomi történet egyik átkára emlékeztet az a kutatói vélemény, miszerint a homo sapiens anatómiája abban is különbözik a neander-völgyiétől, hogy nála nagyobb a szülés közben fellépő komplikációk valószínűsége. A homo sapiensnek több más hátrányos tulajdonsága is van a neander-völgyihez képest. Ilyen pl. az, hogy a h. s. igen későn érik. A kuatatók szerint ugyanis a fogzománc vastagságából kiszámítható, hogy a neander-völgyieknek 3–4 évesen már befejeződött a biológiai érése. Mégis a homo sapiens maradt fenn, s ennek fő okát sokan a nyelvkészségben látják.

Bickerton szerint a neander-völgyi és a sapiens agymérete azonos, de az agyának alakja nem – a neander-völgyi agya alkalmasabb a vadászó életmódra, a sapiensé viszont a beszédre. A neander-völgyinek is volt bizonyos elő-nyelve, de csak a sapiens rendelkezett a nyelvi rekurzió és más fejlett nyelvi jelenségek alkalmazásának képességével. Ez adott neki olyan gondolkodási (problémamegoldó) készséget, hogy túlélőbbnek bizonyuljon.

A neander-völgyiek és a homo sapiens viszonya nem tisztázott. Sokak szerint a h. s. erőszakkal szorította vissza a másikat, egyesek szerint kiirtotta azt. Egyes leletek elemzése azt mutatja, hogy a neander-völgyiek csontján nem csak erőszak nyomai találhatóak, hanem a hús levágásának olyan késnyomai is, amelyeket az ősember által fogyasztott állatok csontján lehet látni. Egy újságíró nyomban felteszi a kérdést: lehet, hogy megettük a neander-völgyieket? Merész feltételezés. De talán elképzelhető, hogy egy valamilyen ilyen, erőszakkal véget érő viszony bűnös emlékét őrzi Kain és Ábel története?

[Hivatkozások!!!]

Vegyes

Péter Áronhoz 1. Csányi Vilmos is a civilizáció előtti állapotot tartja a „paradicsomi” állapotnak. Az ideális csoport-egység itt valósult meg a legjobban. 50-100 fős csoportok éltek, amelyek önellátóak voltak, és minden egyén megtalálta benne a helyét.

Amikor két csoport a terjeszkedés során összeért, az konfliktushoz vezetett – itt is elhelyezhető lenne Kain és Ábel esete?

A szocializáció a csoportok felbomlásával (városiasodás) ellehetetlenült. Így alakult ki az utóbbi néhány ezer év alatt (ami az emberiség idejét tekintve igen kevés) az „egyszemélyes csoport”, vagyis az olyan ember iránti igény, aki önellátó, és a társadalom minden funkcióját egyesíti önmagában.

Péter Áronhoz 2. A jungiánus pszichológia szerint mi már csak újrajátsszuk azokat az ős-gesztusokat, amik a mítoszokban, őstörténetekben meg vannak írva. Vajon bennünk egy személyben nem játszódhat-e le újra Kain és Ábel története olyanformán, hogy a bennünk rejlő „modern, elidegenedett ember” megöli a bennünk rejlő „régi embert”, a természettel harmóniában élő ősi ént?

Áron. A régi (vadászó-állattenyésztő) ember nem tartotta magát középpontnak; feloldódott a természetben. A földművelés azonban kiélezte a tulajdon fogalmát, fontossá tette az ember helyét és személyét, ezzel is felborult az egyensúly az ember és környezete között.

Miklós. Nehéz ezt az ősi állapotot harmóniának látni. A Farkastotem olvasmányélménye inkább azt sugallja, hogy csak a kis csoporton belül van harmóniában az ember. A csoport kifelé harcol, ezt nehéz haromóniának érteni. Befelé valósul meg a harmónia azzal, hogy minden egyénnek helye van a közösségben.

Áron. A harmónia inkább egyensúlyt jelent. A Farkastotemben, noha a csoport kifelé harcol, mégis egyfajta szimbiózisban él a farkasokkal; létük egymást feltételezi.

Judit. A hatástörténethez tartozott volna az, amit hozni szeretett volna. William Blake akvarelljét szerette volna bemutatni, de a hozzá talált anyag használhatatlan volt.

Péter. Jorge Luis Borgesnek van egy novellája, amelyben Kain és Ábel találkozik a mennyben. Kain sajnálkozik a történtek fölött, Ábel azonban már nem is nagyon emlékszik a dologra. A bűn a felejtésben nyeri el a valódi bocsánatot.

Péter. Egy kérdés, amit már nincs idő megvitatni: mit jelent az, hogy valakit visszautasít az Isten?

Egyéb

Áron mutatott válogatást az Egyiptomban készült fotóiból.