Textus: Gen 6–9.

Tartalom:

• A Graf–Wellhausen-elmélet felemelkedése és bukása
• A Ryan–Pitman-féle vízözön-elmélet
• Az Atra-Hasis

A Graf–Wellhausen-elmélet felemelkedése és bukása

A Graf–Wellhausen-elmélet a XIX. sz.-i ószövetségkutatás olyan klasszikus tétele, amely hosszú ideig egységes paradigmát biztosított a kutatásnak, fogalmi rendszere pedig máig megkerülhetetlen. Noha az elmélet mára már meghaladottá vált, forradalmasította az Izráel vallástörténetéről alkotott korabeli képet, egységbe foglalva az ószövetségi szövegkutatás és az általános vallástörténet eredményeit.

Ókori nézetek a Pentateuchos szerzőségéről

Az ókori hagyomány nem tette kritikai vizsgálat tárgyává Mózes öt könyvét – azokat hagyományosan Mózesnek tulajdonították. Az ószövetségi időkből nem maradt ránk egyértelmű utalás, csak olyanok, amikből nem derül ki, hogy mit tartottak mózesinek, ill. Mózes könyvének (pl. Mal 3,22; 2Krón 25,4 és 35,12).

Az Újszövetség egyes helyei a – végső lezáródás küszöbén álló – ószövetségi kánont már a ma is használatos hármas tagolásban említik. Pl. Lk 24,44-ben Jézus említi „Mózes törvényé”-t, „a próféták könyvé”-t és „a zsoltárok”-at, ami megfeleltethető a Tanakh szerkezetének: Tóra (תּוֹרָה), Próféták (נְבִיאִים) és Iratok (כְּתוּבִים, amely a Zsoltárok könyvével kezdődik). Mózes öt könyve a samaritánus szakadás (kb. i. e. III–IV. sz.) óta gyakorlatilag nem változott, így tehát biztos, hogy a „Mózes könyvére” vagy „Mózes törvényére” való utalások a Pentateuchosra vonatkoznak. Ld. még: Mk 12,26; Jn 5, 46–47; ACs 15,21; Róm 10,5.

Az egyházi álláspont egészen a legutóbbi időkig a könyvek mózesi szerzőségét vallotta. Kritikai hangok a kereszténységet érő vádakban szólalnak meg, és a III. sz.-tól egyes egyházatyák véleménye is árnyaltabb. Pl. az Ezsdrás IV. könyve nevű apokrif irat nyomán elterjedt az a nézet, hogy a fogság után Ezsdrás összegyűjtötte, rekonstruálta, vagy újraírta a fogság előtti irodalmat. Ezt azonban sosem játszották ki a mózesi szerzőség ellen.

Az ókori kritikusok inkább a könyvek tartalmát kritizálták (pl. a teremtéstörténetet vagy Isten antropomorf leírásait), és a szöveg diszkrepanciáiról csak elvétve esett szó. Fennmaradtak bár ilyen észrevételek (zsidó, keresztény és iszlám oldalról is), de a téma rendszeres tárgyalására csak az újkorban került sor. (A reformáció sem hozott áttörést, mivel akkor sem a szövegek kialakulásáról, hanem az egyházi tekintélytől független jelentéséről vitatkoztak.)

A probléma: a szöveg egyenetlensége

A Pentateuchosban gyakran előfordul, hogy az elbeszélés megszakad, és minden átvezetés nélkül egy másik kezdődik. Nem ritka, hogy így a szöveg többször elmondja ugyanazt, esetleg kisebb különbségekkel, amik feszültséget okoznak a szövegrészek között. Pl.:

• két teremtéstörténet (Gen 1,1kk. és Gen 2,4b kk. – az sem tisztázott, hogy a 2,4a melyikhez tartozik: az első összefoglalása vagy a második címfelirata),
• a vízözön-történet akadozásai (Nóé bemegy a bárkába: 7,7, de 7,13 is; 40 napos eső a 7,12-ben és 150 napos áradás a 7,24-ben; stb.),
• Józsefet izmaelita (Gen 37,27 és 39,1) ill. midiánita kereskedők adják el Egyitomban (Gen 37,28a és 36),
• a Sinai-hegyen Mózes utasításokat kap a szent sátor felállítására (Ex 25–31), amit aztán végre is hajtanak (35–40), ugyanakkor szó van egy másik, kevésbé részletezett sátorról is (Ex 33,7–11), stb.

Bizonyos történetek és törvények – kisebb-nagyobb eltérésekkel – többször is előfordulnak a szövegben. Pl.

• a pátriárkák letagadják feleségüket egy idegen király előtt, aki eltulajdonítja azt – tripla történet! (Gen 12,10–20: Ábrahám és Sára Egyiptomban, Gen 20,1–18: Gerárban, Gen 26,7–11: Izsák és Rebeka Gerárban),
• Hágár elűzése (Gen 16 és 21),
• Isten elhívja Mózest (Ex 3 és 6),
• a fürjek és a manna története (Ex 16 és Num 11,4–35),
• a Tízparancsolat (Ex 20 és Deut 5),
• a zsidó ünnepek – öt helyen! (Ex 23,14kk, 34,18kk, Lev 23,4kk, Num 28–29, Deut 16).

Különböző szövegrészekben eltérő szóhasználatot vagy stílust lehet megfigyelni. Az egyik legjellegzetesebb ilyen példa Isten különböző neveinek tendenciózus használata (Elohim אֱלֹהִים és Jahve יהוה).

• Ennek a legszembetűnőbb példája a teremtéstörténetekben látható: Isten az elsőben Elohim, a másodikban Jahve Elohim, a Gen 4-től kezdve pedig csak Jahve.
• A vízözön-történetben keveredik a két név, de mint feljebb láttuk, itt más egyenetlenségek is vannak a szövegben, ezért az istenneveket is támpontként használják különböző források elkülönítéséhez.
• Hágár első elfutásában (Gen 16,4–14) Isten neve Jahve, a másodikban (21,8–21) pedig Elohim. Stb.

Egyéb különbségek is megfigyelhetőek: a kinyilatkoztatás hegye hol Sinai, hol Hóreb; Kánaán lakói hol kánaániták, hol amoriták, illetve a héber szókincsben is vannak tendenciák. A stílus is helyenként változik – míg pl. a Deuteronomium ünnepélyes, szónoki szöveg, addig a Genezisben többször előfordulnak szárazabb, monoton leírások.

A kritikai kutatás Wellhausen előtt

A XVIII. sz.-ban H. B. Witter és J. Astruc egymástól függetlenül vetették fel, hogy az istennevek váltakozása a szöveg mögött álló hagyományok megkülönböztetésének kritériuma lehet. Astruc dolgozta ki részletesebben elméletét, miszerint az elsődleges szöveg Istent Elohimnak nevezte, ehhez járult hozzá a Jahve nevet használó párhuzamos hagyomány, illetve egyéb töredékek, melyek egyikbe sem illettek.

Az elméletet a század végén és a XIX. sz. első felében több irányban fejlesztették tovább. Egyesek (J. G. Eichhorn, K. D. Ilgen) a két fő forrás – „Elohista” és „Jahvista” – mellett további összefüggő forrásokat kerestek a szöveg mögött, melyekből végül egy redaktor állította össze a végső szöveget. Mások (A. Geddes, J. S. Vater, W. M. L. de Wette) elutasították az összefüggő források létét. Szerintük a Pentateuchos elbeszélésekből és törvényekből álló töredékekből lett összeszerkesztve. A két irány szintéziseként jött létre a „kiegészítő-elmélet” (H. G. A. Ewald, F. Bleek, Fr. Delitzsch, illetve de Wette is ezt az irányt képviselte munkássága későbbi szakaszán): az Elohista forrás az „alapirat” (Grundschrift), amelyet Jahvista töredékek egészítenek ki. Ewald később azzal magyarázta a Jahvista forrás egységét, hogy kettébontotta az Elohistát, melyet szerinte a Jahvista szerkesztő dolgozott egybe.

A század derekán H. Hupfeld három önálló forrást feltételezett: egy Elohista alapiratot és egy másik Elohistát, illetve egy Jahvistát, melyeket egy redaktor szerkesztett össze. Az alapiratot később Papi iratnak nevezte. E. Reim jelölte meg negyedik önálló dokumentumnak a Deuteronomiumot, amelyet már de Wette azonosított Jósiás király kultuszi reformjának törvénykönyvével (ld. 2Kir 22), s amelyet keletkezése szerint utolsónak tekintett (P–E–J–D). A további kutatás (E. Reuss, W. Vatke, K. H. Graf, A. Kuenen, J. Wellhausen) a források újradatálására törekedett, ugyanis már a ’30-as években többen kimutatták, hogy a P nem lehet a legősibb. Így pl. Graf a Papi szöveget (a tulajdonképpeni Törvényt) a legkésőbbre datálta, szerzőjét pedig azonosította Ezsdrással. Ez a fajta kutatás azonban már nem maradt meg az irodalomkritika határain belül, hanem kiterjedt a történet-kritikára is.

A Graf–Wellhausen-elmélet

A korabeli hagyományos vallástörténészek felfogása szerint Izráel története a Törvénnyel kezdődött, a törvény elhanyagolása miatt léptek fel a próféták, míg végül a vallási züllés az országot a pusztulásba és a zsidókat a fogságba sodorta. A hagyományos vallástörténeti kép tehát dekadenciát láttat Izráel történetében – úgy, ahogy azt maga az Ószövetség is ábrázolja.

Wellhausen (Prolegomena zur Geschichte Israels, 1883) Graf elméletét tette teljessé azzal, hogy a forrásokat – a kor eszmeáramlatától nem idegenül hegeli, evolúciós történelemszemlélet szerint – az Ószövetség többi történeti és prófétai anyagának segítségével vallástörténeti fejlődési sorrendbe állította. Izráel kezdeteit animisztikus természetvallási kezdeményekben látta, melyből a kánaáni politeizmus is már előrelépés volt. A monoteizmust szerinte a prófétai igehirdetés hatására a kultusz jeruzsálemi központosítása szilárdította meg Jósiás idején, s ez nyújtotta a fogság utáni zsidóság rituális vallásához is az alapot, mely a P-ben fogalmazódott meg. Mivel a pátriárkák monoteizmusa ellentmond ennek a tézisnek, azok történetiségét elvetette.

Legrégebbinek a déli (júdai) eredetűnek tartott J-t ítélte (i. e. IX. sz.), melyhez később hozzájárult az északi eredetű E (VIII. sz., valószínűleg az északi országrész 722-es eleste kapcsán). Ezekre a helyi szentélyek léte, a rítus és a papság hiánya, illetve a földműveléshez kapcsolódó ünnepek jellemzőek.

Ezután íródott a D Jósiás király idején, amelyet az isteni tekintély biztosítása végett „megtaláltak” a templom felújítása közben. Itt a kultusz már centralizált (de még elismeri a vidéki lévita-papságot), az áldozatbemutatás rituális, az ünnepek pedig a múlt nagy történeti eseményeire mennek vissza.

A P keletkezését Wellhausen Ezékiel és Ezsdrás korára tette (vagyis a fogság idejére és a fogság utánra). Itt a kultusz már egyértelműen központosított, az áldozatbemutatás részletesen kidolgozott rítus szerint zajlik, az ünnepek pedig teljesen elveszítik kapcsolatukat a természettel. A léviták és a papok különbségét a P már Mózesig vezeti vissza (léviták és Áron), sőt a kultuszcentralizációt is (szent sátor). Szó van már ugyanakkor főpapról is.

Az elmélet hatása és mai értékelése

Mivel az elmélet elegáns egyszerűséggel és mindenestül a korszellemnek megfelelően, természetes fejlődési folyamatokkal magyarázta az Ószövetség keletkezését, gyorsan nagy népszerűségre tett szert. Ezzel az egyházi tanítás szükségszerűen szembehelyezkedett, hiszen a wellhauseni szemléletben az Ószövetség nem isteni kijelentés, így elveszíti valláserkölcsi értékét.

A kutatás ugyanakkor virágzásnak indult, a következő generáció az elmélet finomításán dolgozott. A forrásokat további alforrásokra bontották (J. Smend, W. Eichrodt, H. Holzinger, O. Eissfeldt), de a szakma lassan annyira belemerült a részletekbe, hogy a szövegrétegek elkülönítése kezdett önmagában való céllá válni. Az angolszász szakirodalom olykor a németek „szakmai sovinizmusát” is szemükre veti, amiért a saját elképzeléseiken kívül mást meg sem hallgattak. A történet-kritikai módszer mindazonáltal angolszász területen is villámgyorsan elterjedt.

Az újabb kutatások sok olyan eredményt hoztak, amik ellentmondanak Wellhausen elméletének. Például az ókori keleti irodalom felfedezése Wellhausen idején kezdődött el. Azóta bebizonyosodott, hogy a törvényhozás nem csak a vallásfejlődés végére jellemző, és nem fogható fel hanyatlásnak.