Textus: Gen 6, 1–8.
Az özönvíz előtti istenfiak és óriások kérdését elsősorban az Énók könyvével való összehasonlításban lesz érdekes megnézni. Bevezetésül álljon itt néhány megjegyzés a bibliai szövegről.
Az „istenfiak” (בְּנֵי־אֱלֹהִים) jelentése nem tisztázható. Mivel az elohim jelenthet ’Isten’-t, ezért vannak, akik úgy magyarázzák ezt a textust, hogy az az istenfélők („Isten gyermekei”) megromlásáról szól. Az elohim viszont jelenthet ’istenek’-et is, itt több alternatíva is lehetséges. Az „istenfiak” eszerint lehetnek „kisebb istenek” egy panteonban, avagy angyalok – ez az angyalok bukásának gondolatát sugallja. Egy másik értelmezés szerint viszont – a 4. verssel összhangban – az „istenfiak” nem mások, mint őskori királyok, akikre nagyságuk miatt került az isteni jelző, ez esetben a hatalommal való zsarnoki visszaélésről szól a történet.
Érdekes megfigyelni, hogy a szöveg nem mond explicit ítéletet az istenfiak és az emberek keveredése fölött (bár a keveredés olykor különösen érzékeny pont volt a zsidóságban, ld. pl. Ezsd 9–10). Nem világos, hogy Isten döntése az ember életkoráról milyen módon függ össze az előzőekkel.
Mindemellett az Isten döntéséről szóló mondat sem teljesen világos („Ne maradjon lelkem az emberben örökké”, לֹא־יָדוֹן רוּחִי בָאָדָם לְעוֹלָם). A ’maradjon’-nak fordított szó jelentése ismeretlen, ez a fordítás alighanem az i. e. III. sz.-i LXX-ra megy vissza (καταμείνῃ), mások egy dwn (דון ’alsóbbá válik’) vagy dyn (דין ’alávet, uralkodik, megítél’) gyökkel próbálják magyarázni. Szembetűnő még, hogy a Biblia itt beszél először Isten lelkéről (rúach) az emberben – a teremtéstörténetben Isten „élet lehelletét” (nismat chajim) lehelte az ember orrába (1Mózes 2, 7). Ezt a mondatot általában úgy értelmezik, hogy Isten itt korlátozta az ember életkorát 120 évben. Ennek a nehézsége az, hogy ez a korlátozás csak „lassan lépett érvénybe”: Nóé még 950 évig élt, (1Mózes 9, 29), és később is csak fokozatosan csökken az ősatyák életkora (1Mózes 11). Egy másik értelmezés ebben a mondatban implicit utalást lát arra, hogy Isten lelke, amely más, mint az emberi lélek, korábban folyamatosan az emberben volt, de ezt itt Isten visszavonja (az életkor korlátozása mellett). Ennek gyengéje, hogy újszövetségi (páli) antropológiával értelmezi a mondatot, annak a különösen kirívó megállapításnak az ellenére, hogy az ember itt „csak test” (בְּשַׁגַּם הוּא בָּשָׂר).
A 4. vers a magyar fordításban új szövegkezdetet sugall („Abban az időben, amikor…”). A héber eredetiben ez nem ilyen egyértelmű, a fenti „történet” hosszas összefoglalása mégis azt sugallja, hogy utólagos megjegyzésről van szó. Az óriásokat (נְפִלִים nefilim, LXX: γίγαντες), vagyis az őskori hősöket, akiket tehát megkülönböztet az „istenfiaktól”, velük egyidejűnek, illetve valamivel későbbinek datálja.
Vegyük észre, hogy eddig nem esett szó özönvízről. Annál is érdekesebb, hogy a következő versekben viszont már nem esik szó istenfiakról, óriásokról vagy hősökről. Az „istenfiak” története és az özönvíz tehát logikailag teljesen szétválik, s csak egymás után következésük sugallja, hogy az „emberi gonoszság megsokasodásának” lehet valami köze az őskor mitikus alakjaihoz.
Ezzel szemben az Énók könyvének idevágó része egységben hozza a kettőt (1Énók 6–11, „Az angyalok lázadása” c. fejezetből „Az angyalok lázadása”, „Az ég látja, mi történik”, és a „Töröld le a föld arcáról &c.” c. részek). Az óriások itt az angyalok és az asszonyok közösüléséből származnak, Isten pedig az angyalok civilizáló tevékenysége nyomán keletkező erkölcstelenség ítéletéül sújtja a világot özönvízzel.
A két szöveg között a leglátványosabb különbség azok hossza. Ez megerősítheti azt a gyanút, ami már a Gen 6, 1–4 olvasásakor is felmerül, hogy a bibliai szöveg töredékes vagy utalásszerű. Az ebből még nem derül ki, hogy minek a töredéke, vagyis irodalmilag függ-e egyik szöveg a másiktól, vagy egy ismeretlen harmadiktól. A szövegek datálása sem segít ebben. A Genezishez a samaritánus pentateuchosz terminus ante quem (kb. i. e. IV. sz.), Énók könyvének a legkorábbi részeit az i. e. III. sz.-ra datálják. A töredékes irat tehát a korábbi, és kérdés, hogy a későbbi nem annak a feldagasztott hagyománya-e (a feldgasztásra példák Eszter vagy Dániel könyve). [Áron-Enkidu-YodaMaster azonban szaktekintélyével megerősítette, hogy az énóki változat tűnik teljesebbnek, a bibliai pedig csonkának.]
További fontos eltérések a két szöveg között [ld.: Fröhlich Ida: Újraírt szövegek, in: Az utókor hatalma, Új Mandátum, 2005]: Énók könyve nem tud az ember életkorának korlátozásáról, viszont a mennyei lények tudatában vannak bűnüknek; a Genezis pedig nem tud az angyalok kultúrhéroszi szerepéről, nincs szó mágiáról, paráznaságról, angyalok lázadásáról, istenek harcáról &c.
Diskurzus
Felvetetődött a kérdés, hogy ha a mózesi könyv szerkesztői szinte mindent „kicenzúráztak” a történetből, akkor miért hagyták egyáltalán benne. Toma említette, hogy az akkád írnok-oktatásban már a II. évezredben kialakult egy merev kurrikulum, így elképzelhető, hogy ennek a történetnek is elvárásszerűen bele kellett kerülnie az őstörténetek gyűjteményébe.
Az özönvíz előtti óriások, félistenek, héroszok története ugyanolyan általános, mint az özönvízé. Toma említette, hogy az Atra Hasis kapcsán (melyről legközelebb készül előadást tartani) beszélni fog a hét bölcsről, akik az özönvíz előtt éltek, és örök életük volt. Az Atra Hasis azért is kapcsolódhat a történetünkhöz, mert van benne istenlázadás. Teremtéstörténete szerint az alacsonyabb rendű istenek fellázadtak, mert nem kívántak „kapálni” a főisteneknek, azok viszont úgy oldották meg a problémát, hogy megteremtették az embert, hogy az végezze el ezt a munkát.
Áron Várkonyi Nándor: Sziriat oszlopaiból olvasott fel néhány mondatot (Széphalom Könyvműhely, 2003, 543. old.), melyek szerint a tolték mitológiában is szerepelnek vízözön előtti óriások. Jó kérdés, hogy hogy került ez a gondolat a toltékokhoz. Ha feltesszük, hogy diffúzióval terjedt a történet, akkor is kérdés marad, hogy Ázsián keresztül érkezett-e Amerikába, vagy az Atlanti-óceánon át. (Atlantisz? Thomas Mann mintha még komolyan beszélne róla. És különben is, mi az Atlantisszal kapcsolatos mai tudományos helyzet? Ki kutatja ezt ma?)
Tettünk egy jó kis kitérőt a mitokondriális DNS (mtDNA) világába, és felvetettük a kérdést, hogy vajon a hagyományos diffúziós elméletek mennyiben befolyásolhatták az olyan térképek készítőit, mint az alábbi:
[A blog készítése közben találtam egy igen érdekes oldalt Amerika benépesedéséről. Igen érdekes!]
Visszatérve az özönvízre, Áron állítása szerint a jégkorszakban a tengerszint 120 méterrel alacsonyabb volt. (Ez egyébként azt is jelenti, hogy az Atlanti-hátságon található Azori-szigetek is összefüggőbbek lehettek, nem? Valami mégiscsak kell, hogy legyen Atlantiszban!) A jég leolvadása viszont igen lassú folyamat volt (5–10 ezer év?). Kérdés, hogy a leolvadás ott lehet-e az özönvíz-történetek hátterében. Nehéz azt hinnünk, hogy nem, de ha fokozatos volt a vízszint emelkedése (évente 20–30 cm), akkor az nem hagy katasztrófa-emlékeket. Felvetettem, hogy a természeti folyamatok sosem teljesen folytonosak, hanem ugrásszerűen haladnak előre. (Pl. a kéreglemezek is hirtelen mozdulnak sokat a földrengések alkalmával.) Így a fokozatosság mellett a hirtelen áradások is elképzelhetőek, sőt, lehet, hogy több ezer éven át élték meg az emberek az „özönvizek korát”. Ki tudja?
Toma felvetése jogos, hogy az özönvíz-történetek helyi sajátosságokat mutatnak, és pl. mezopotámai ásatások több különböző nagy méretű áradást is kimutatnak, amik a helyi mítosz kialakulását megindokolhatják. Én igyekeztem hangsúlyozni, hogy egyrészt az a természetes, hogy minden özönvíz-történet a hely sajátosságainak eszközeivel van megfogalmazva (hiszen csak az állt rendelkezésre), másrészt ez nem zárja ki azt, hogy mindezek mögött egy globális tapasztalat húzódjon meg. Ld. az előző alkalom jegyzetében szereplő táblázatot az elsődleges és másodlagos történeti háttérről.
Toma közben Erich von Däniken gondolkodásmódjába is belehelyezkedett egy rövid időre, és megsejtette, hogy talán idegen lények fajnemesítési lépéseinek az emléke maradt fenn ezekben a mítoszokban. :D
Végül Áron hozott utalásokat Prométheusz ismert mítoszára. Titán ~ óriás, kultúrhérosz (elhozza a tüzet az embereknek), bűnös (Zeusz megbünteti) ~ Lucifer, Azazel.
Egy másik vonalat kezdve előhozhatnánk Prométheusz társának a kérdését is: Prométheusz az „előre (pro) gondolkodó” (μῆδος = ‘gondolat‘), Epimétheusz pedig, akinek „csak utána (epi) esik le”. Modern ember és ősi ember? Gilgames és Enkidu? (Enkidu szőrös, ez ad neki „ősi” jelleget.) A múltkori vesszőparipát meglovagolva: homo sapiens és neander-völgyi (a kihalt társ)? Apropó, a neander-völgyi nem volt nagyobb termetű? Toma szerint nem, csak szélesebb. Na mindegy.
Prométheusz pozitív figura, szemben Luciferrel vagy Azazellel. Miért? A „görög fordulat”: sok hagyományt megtagadnak a civilizáció (a mi civilizációnk!) megteremtése közben. Zeusz negatív hőssé válik azzal, hogy megbünteti Prométheuszt.
Még egy érdekesség, amivel alighanem még foglalkozni fogunk: Prométheusz családja. Íapetosz ~ Jáfet &c. (pl. ión ~ Jáván!). Jáfetet (1Mózes 10) földrajzilag a Kaukázusba helyezik ~ Prométheuszt a mítosz szerint a Kaukázusban láncolták ki. Atlasz családja is keletre köthető. [Forrás: Ian Wilson: Az özönvíz előtt, Gold Book, 2003, küln. 207. old.]
A gondolatokat összesítve azt mondom, érdekes lenne ezt egyszer újra, alaposabban átbeszélni. Több téma is kapcsolódik ide: a) az özönvíz előtti óriások, (fél)istenek, héroszok világa, b) az angyalok (alsóbbrendű istenek &c.) lázadása, c) az özönvíz oka. Az összegyűjtött anyagoktól függ, hogy célszerű-e ezeket külön alkalmakra szétbontani. Illetve volt még egy kérdés: hogy ki volt Énók (1Mózes 5, 18–24). Ez viszont szorosan érinti az őstörténeti családfák (névlisták) problémáját.